Mas, no Porto e Lisboa, é possível encontrar uma boa oferta de alfarrábios. Nunca deixem de entrar num alfarrabista, a menos que não tenham trocos, porque é deveras frustrante descobrir bons livros a preços simbólicos, não poder comprar, regressar no dia seguinte e verificar que eles já partiram. A dor, meus amigos, é indescritível. A Maria Ondina Braga perseguiu-me, por exemplo, durante um ano (I, II). E não queiram ser inquietados por um fantasma literário. Para quem sofre do Mal de Montano, é do pior que há.

Na treta com Maria Ondina Braga veio também Marcel Proust. O Prazer da Leitura já está lido mas não resisti a comprá-lo para o reler.  

Hoje voltei a relembrar-me desta escritora que também eu acabei, infelizmente, por esquecer. A notícia vem da editora Labirinto que acaba de publicar “As Vozes das Mulheres – Uma escrita acerca das mulheres e das viagens interiores de Maria Ondina Braga", de José António Garcia Chaves. Este ensaio venceu o "Prémio Literário Vergílio Ferreira 2007 – Ensaio", instituído pela Câmara Municipal de Gouveia. Na próxima Feira do Livro, qual caçadora de tesouros esquecidos, irei (re)encontrá-la e limpar-lhe o pó.

A középkorú, inkább alacsony, ám kisportolt testalkatú angol a Kókusz- és Karácsony-szigetekről jött, egy vászonzsák és egy doboz volt az összes poggyásza, amiről valaki azt híresztelte, hogy mélytengeri vadászeszközöket rejt. Búvárkellékeket, persze. Lekezelően bánt a pakisztáni hajóskapitánnyal - aki a Palk-szoros és Colombo között évekig igazgyönggyel üzletelt -, és úgy tűnt, valamennyi tengerészt ismeri.

Aztán másnap reggel, alighogy a hajóablakon megcsillant a nap, erőteljes kopogtatást hallottam. Sarojini volt az, a fiatal ceyloni lány:

- Jöjjön gyorsan, Mr. Green lemerül!

Szinte még félálomban, alig találtam meg a szoknyámat, és kissé elkéstem, így amikor kihajoltam a korláton, már ott úszott az Indiai-óceán kék végtelenjében. Sarojini édesanyja hálóingben volt. Mr. Green úgy szelte a vizet, mint egy hal, de semmilyen felszerelést nem használt, és fél óra múlva, csillogón és lihegve, egy delfin akrobata ugrásával tért vissza a fedélzetre. Sarojini szomorúan súgta a fülembe: "Úgy hiszem, csak éjjel merül le..."

A kamraszerű ebédlőben, ahol csupán egyetlen asztal állt az utasok és a parancsnok rendelkezésére, egyenesen Mr. Greenhez fordultam:

- Mélytengeri vadászattal foglalkozik, ugye?

Meglepődve nézett rám:

- Én? Én csak fürdök a tengerben, ez minden.

Sót és borsot szórt lágy tojására, és csészéjébe jó fekete teát töltött, amely olyan erős volt, mint a kávé. Elmosolyodott. Nem, semmi nem kötötte a tenger állatvilágához, ő a madarakat szerette. Szűkszavú férfi volt, Sarojini és én tisztelettudóan lestük minden szavát. Akkor és a későbbiekben aztán mindent megtudtunk: feltételezésünkkel ellentétben Mr. Green nem a tengermély kizsákmányolója, hanem egy egyszerű ceyloni teaültetvényes volt, különös kedvteléssel: a madarak életét kutatta. Még aznap délután egy filmfelvevő gépet állított föl a fedélzeten, és nagy távcsövet fogott a kezébe. A távcsőbe én és Sarojini is belenéztünk. Hogy mit láttunk? Egy fehéres fejet félig lecsukódó kerek szemmel, és két, a háton keresztbe fekvő hosszú szárnyat. Albatrosz? Mr. Green elmagyarázta: "Nem éppen albatrosz, de abból a családból való. Ez egy olyan faj, amely az évnek ebben a szakában benépesíti a meleg tengereket. Több egymást követő napon keresztül kísér egy-egy hajót anélkül, hogy pihenne, képes a hullámok taraján vagy akár a levegőben is bóbiskolni, sós vizet iszik, s hogy ne fáradjon el, a légáramlatokra simul, a szél röpíti tova." Malaysia szigetein efféle madarak egész rajával találkozott, amelyek úgy röfögtek, mint a disznók. És láttunk több jégmadarat, sirályt és kormos ollóscsőrű madarat. Ha a madarakról beszélt, Mr. Green nem fukarkodott a szóval. Megvallotta, hogy ismeretei főként a szárazföldi madarakra terjednek ki. Ceylonban reggeltől estig látcsővel a kezében járta be a birtokot, s még az erdőt is. Tisztában volt a madarak minden udvarlási és párválasztási szokásával, ismerte a madártojások színét, a fészkek formáját, a madarak táplálkozási módját, ismerte éneküket, csicsergésüket, tudta a tollváltások és a költözések idejét, és ismerte az ellenséggel vívott heves küzdelmeiket.

Egyébként a parancsnoktól tudtuk meg, hogy Mr. Green nős, s a felesége minden nap arra készül, hogy elválik tőle  rögeszmés madárszeretete miatt. A férfi soha nem ment be a városba, nem járt a brit klubba, a klub által szervezett ünnepségeken sem jelent meg. S ami még rosszabb: a birtokot rábízta a személyzetre, akik arcátlanul meglopták - az ültetvény egyre kevesebb hasznot hajtott. Mr. Green feleségét akkor ismertük meg, amikor hajónk Colombo kikötőjébe ért. Az elegáns, büszkeséget sugárzó hölgy, amikor a férjétől meghallotta, hogy Sarojinit és engem is érdekelnek a madarak, megvonta a vállát, és meghívott minket ebédre. Az ebéd végeztével pedig, alighogy Mrs. Green sziesztázni tért, mi hárman csöndesen fölkerekedtünk, hogy a meglátogassuk a lápvidéken élő kócsagok és szent íbiszek fészkeit, meghallgassuk a hangjukat, megnézzük, amint nyújtott nyakkal repülnek. A bóbitás fejű hárpiákat, amelyek olyan vadak voltak, hogy még majmot is ettek, Mr. Green "szárnyas farkasoknak" nevezte. Volt ott páva, aranyfácán, japán kakas. És megannyi színes, fülbemászóan daloló madárka, a legkülönfélébb formájú, ügyesen megépített hordó-, torony-, alagútalakú fészkekben. Kalitkába zárt madarat Mr. Green nem tartott.

Hány éve is történt mindez? Ázsiában utazgattam akkoriban, ahol minden lépésnél csupa különc emberbe botlottam. Két évvel később még kaptam hírt Mr. Greentől, Ceylonból. Utána semmi. Hogy is ne lepődtem volna meg tavaly karácsonykor, amikor egy nagy, sárga szemű baglyot ábrázoló színes lenyomatot kaptam. Mr. Green küldte, és meghívott, hogy látogassam meg a Skót Felföldön, ahol "európai madarak szép egyedeit" nézhetem meg. Elfogadtam a meghívását. Szeptemberre. A Highlands egy dombjának tetején, a legközelebbi városkától többmérföldnyi távolságra lakott Mr. Green, és bár bajusza és haja fehérebb lett, épp oly egészségesnek látszott, és épp oly szenvedélyesen rajongott a madarakért, mint valaha. Ezek közül néhányan vele laktak, a szabadságtól bódultan, kedvükre jártak ki-be, felszálltak székének háttámlájára, fecserésztek, csiripeltek, trilláztak. Az egykori teaültetvényes egyedül élt, főzött, takarított, megvarrta szakadt nadrágját, és hogy még inkább a természetben érezze magát, nem elégedett meg azzal, hogy mindenütt lombos fákat nevelt, hanem a nappali szobát is mohával és sziklákkal díszítette.

Egy hetet töltöttem nála, és eközben nem volt elegendő merszem, hogy a feleségéről kérdezősködjek. De az utolsó este, amikor a kandalló előtt teáztunk, - köröttünk gerlék, szajkók, szarkák zajongtak - Mr. Green beszélni kezdett róla:

- May ott lakik, ahol mindig is szívesen élt: Londonban. Semmiben nem szenved hiányt, irigylésre méltó a jövedelme.

Körülbelül tíz évvel azelőtt, az ültetvény egyszer May kiabálására virradt: "Azonnal el akarok innen menni egy civilizált helyre, vissza akarok térni a hazámba! Megfulladok! Megtébolyodok!"

- Az egyik bokája kificamodott, s akkor már egy hónapja nem járt a városban. El volt keseredve, Istenem milyen nagyon el volt keseredve! Sírt, kancsókat és tányérokat vágott a földhöz, kereken kimondta, hogy én vagyok a hóhéra, hogy miattam töltötte száműzetésben életének azt a szakaszát, amelyik a legszebb lehetett volna.

Akkor reggel szakadt az eső. A gyöngytyúkok és társaik a védőtető alá húzódtak, s a feleségem, aki a botjára támaszkodva, tébolyultan járkált a házban fel s alá, megparancsolta, hogy az összes szárnyasnak tekerjék ki a nyakát. Odaveszett a teljesen fehér japán kakas is, amelynek farka a négy méter magas kakasülő tetejéről a földet súrolta. Valóságos vérfürdő volt.

A szakadó eső ellenére, Mr. Green még aznap Colombóba utazott, hogy hirdetés útján vevőt találjon az ültetvényre. A rákövetkező héten May elutazott Ceylonból.

Egy lilás színezetű kismadár szállt a térdére. Mr. Green elmerengett: Vajon rossz férj volt? Nem, nem férjnek volt rossz, hanem társnak volt csapnivaló. Kettőjük között a viszályt a társaság, vagyis az előkelők társasága váltotta ki. May szerette a nagyvilági összejöveteleket, a vacsorákat, az ünnepségeket, és ő, akinek ezek a rendezvények ellenére voltak, soha sem kísérte el a feleségét. Az előkelő társaság! Ugyan mi is az az előkelő társaság? Olyan férfiak és nők csoportja, akiknek csupán egy szándéka van: a szerzés. Akárhogy is, de szerezni kell: hírnevet, vagyont, kitüntetéseket. Ő, John Green azonban úgy született, hogy nem volt meg benne az ilyesmihez elengedhetetlen bátorság, és mindebben nem is talált semmi érdemet. "Balfácán" volt, ahogy May szokta volt nevezni, "a brit birodalom hős gyarmatosítóinak elfajzott ivadéka..." Annyi bizonyos, hogy amikor apjától megörökölte az ültetvényt - a gyarmat egyik legnagyobb ültetvényét - olyannyira fellelkesült, hogy valamiféle szövetkezetet képzelt el, amely a dolgozókkal kötött barátságon alapulna. Alig valamivel korábban nősült meg, és May elborzadva tiltakozott: hogy mit? Micsoda utópia ez! Ezekkel a vademberekkel, ezekkel az írástudatlanokkal? Különben is, amelyik földnek nincs gazdája, annak törvénye sincs! Csak fehér ember, és korlátlan hatalmú úr lehet a gazda. Maynek részben igaza volt. Abban az időben, a függetlenség előtt, az angol birtokok mindenben felülmúlták a ceyloni birtokokat. Honfitársai kétségtelenül jól gazdálkodtak. Belőle pedig teljességgel hiányzott minden olyan tulajdonság, amely révén vezetővé válhatott volna... Milyen szépek is a teacserjék! Kamaszkorában szívesen be-besegített a tealevelek szedésébe, megkereste a legfényesebb és legnagyobb leveleket, lecsipkedte a friss hajtásokat, a növény különlegességét, amit a legélvezetesebb rágcsálni. És olvasott. Sportolt. Most pedig mindenből kötelesség lett és komoly dolog. Már nem kószálhatott el céltalanul kora hajnalban, hogy majd csak este térjen haza. Merre megy? Mit kíván? Mi történik? Az intézők őrá figyeltek, az utasítását várták. Otthon a felesége a házigazda teendőire figyelmeztette. Lassanként a világ legboldogtalanabb emberének kezdte érezni magát. Így bízott apránként egyre többet a gazdatisztre. És így távolodott el fokozatosan a barátaitól és Maytől, s keresett menedéket a természet ölén.

- A madarakkal kezdtem el foglalkozni, de ugyanígy a kövekkel vagy az őslénymaradványokkal is foglalkozhattam volna. Azt hiszem, csodálatos képességük, a repülés fogott meg, az hogy képesek meghódítani az eget... Eleinte a tyúkfélék egyáltalán nem érdekeltek, csakis a fenséges megjelenésű, szélesen szárnyaló madarak foglalkoztattak. Minden figyelmemet a kányák kötötték le és a szürkesas, amely Ceylon-szigetén tölti a telet, és úgy sziszeg, mint a kígyó. - Szünetet tartott. Belepiszkált a tűzbe. - Bizonyos szempontból sajnálom, hogy May ennyire megfáradtan vált el tőlem. Korábban kellett volna különválnunk. May nagyvilági dáma, én pedig szerzetes vagyok. És milyen szép volt, ó igen, igazán szép: az esküvőnkön az ültetvényen dolgozók, akik tánccal és énekszóval fogadták, saját bennszülött nyelvükön az "istennő" nevet adták neki. - Megrázta a fejét. - Szegény emberek, ő olyan istenség, amely sosem volt kegyes hozzájuk.

Későre járt. Mr. Green megtömte a pipáját. Teljes volt a nyugalom, amit csak időnként zavart meg a tűz pattogása, és egy-egy szárnyrezzenés. Közben pedig, Mr. Green bőbeszédűségétől meglepődve, egyre inkább azt vettem észre, hogy mennyire hasonlít egy madárhoz. Apró ugrásokkal közlekedett; a teát úgy kortyolgatta, hogy közben a feje föl-le járt; s az angoloktól elvárható viselkedéssel ellentétben, beszélgetés közben széttárta karját, mintha szárnyait suhogtatná; és apró, a sarkánál pirosba forduló szemével szelíden pislogott, mint egy galamb.

Maria Ondina Braga: A madárember (for. Csaba Márta)